A szívem hevesen dobogott, amint ott, az ágyban feküdtem. A szobám falain kívül sikolyokat és kiabálást véltem hallani. Hetek óta ez a kis helyiség jelentette számomra a világot, mert ha onnan kiléptem, egy rémálomban találtam magam. Az apám üvölt, anyám sír, és ha belegondolok, hogy ez részben az én hibám, elszorul a szívem.

            Az egész Amandine, a nővérem távozásával fajult idáig, de igazából én vagyok az oka, miattam kezdődött el minden.

            A szüleim akkor haragudtak meg rám végérvényesen, amikor felvettek egy gyengébb, helyi gimnáziumba, itt, Cherbourg-ban, ebben a tengerparti észak-francia kisvárosban. Apám már akkor tajtékzott, amikor megtudta, hogy felvételiztem. Azt tartotta mindig, otthon kell maradnunk, hogy megcsináljuk a házimunkát, hogy anyánk tudjon valami állást találni, és ne kelljen foglalkoznia az otthoni teendőkkel.

Az apánk alkalmi munkákból tart el minket, és rengeteget iszik, éppen emiatt minden délutánom rettegéssel telik el, és csak arra várok, mikor ront be, hogy megverjen. Olyan dolgokat művel velem, amikről mások csak regényekben szoktak olvasni. Vele élni olyan, mint belecsöppenni egy rossz horrorfilmbe. Talán ez az oka annak, hogy Amandine nem sírt és nem panaszkodott, mikor apám közölte vele, hogy el kell mennie, mert nem tud eltartani három embert.

            A nővérem egy évvel idősebb nálam, 17 éves, hamarosan 18. Szép lány, nálam legalábbis sokkal szebb. Hosszú, fekete haja és sötétbarna szeme van, ami titokzatossá teszi a tekintetét. Belső tulajdonságait tekintve nincs róla túl jó véleményem. A nővéremnek nincs semmilyen életcélja, éppen emiatt ő nem járt gimnáziumba, hanem otthon maradt, és ezt nem bánta. Sosem tervezett hosszú távra, mindig csak a pillanatnak élt, engem pedig lenézett. Szánalmasnak tartottam, amilyen naiv tudott néha lenni, és azt is, ahogy az apánknak hízelgett. És mindezek ellenére szeretném, ha hazajönne, mert akkor az apám egész biztosan lehiggadna. De Amandine nem fog hazajönni, ha már volt akkora szerencséje, hogy kiszabadulhatott ebből a rémálomból.

            A házunk Cherbourg külvárosában van, az egyik legszegényebb kerületben. Kívülről sem nyújt éppenséggel szép látványt a lemálló festék és a gazos kert miatt, de belülről egyenesen rettenetesen néz ki. Mindenütt eldobott vodkás és sörösüvegek, a fürdőszobában szennyesruha halom. Amennyit tudok, segítek a takarításban, de nincs rá túl sok időm, mert tanulnom kell, bár erre mostanában csak éjjel van alkalmam. Amikor apám meglátta, hogy tanulok, úgy megvert, hogy utána nem mehettem másnap iskolába. Sőt, volt még egy a verésnél is borzalmasabb szokása.

            Gyakorta elgondolkoztam rajta, van-e egyáltalán értelme az életemnek, ha így tudok csak élni. És néha már majdnem nemet mondtam magamnak, amikor rátaláltam egy napon a padláson egy régi, poros Bibliára. Sosem volt pénzünk könyvekre, így volt otthon összesen húsz. Már az összeset elolvastam, és szerettem volna újakba belekezdeni, de nem találtam többet. Így mikor ráleltem erre a könyvre, rávetettem magam, és egy hét alatt elolvastam az egészet. És ekkor találtam valamit, amiért érdemes élni, a hitet, a vallást.

            Nem jártam még egy templomban sem. Apám ateista volt, már ha tudta egyáltalán, mi a vallás. Anyám gyerekkorából jól ismerte a hitet, a katolicizmust, de most nem gyakorolta. Valószínűleg az övé lehetett a Biblia, amit megtaláltam. Elbűvöltek a történetek, az evangéliumok, azt kívántam, bárcsak én is osztozhatnék Krisztus szenvedéseiben. Viszont ha apám vert meg, az nem volt az a megtisztító hatású fájdalom, mint amit át akartam élni.

            Amikor Amandine-nak meséltem erről, csak nevetett, és valószínűleg bolondnak nézett. Szerinte Isten törvényeit betartva lehetetlen ebben a családban élni. Valahol egyébként igaza volt.

            El nem bírtam képzelni, mivel keresi meg Amandine a napi betevőjét. Éreztem, hogy itt van, hogy nem hagyta el Cherbourg-t. De ha így van, akkor miért nem jön néha haza? Miért nem látogat meg minket? Mindig ezt kérdeztem magamtól. Talán azért, mert az élete, amit egy hónapja kezdett meg sokkal szimpatikusabb neki, mint az, amit itt élt.

            Az ágyban fekve arra gondoltam, vajon meddig bírom még egyedül az apámmal, ha Amandine nem érkezik haza hamarosan. Nem sok időt hagytam magamnak. Talán egy vagy két hét, legfeljebb egy hónap, és elszabadul a pokol. Még jobban.

            Ebben a pillanatban nyílt a szobám ajtaja, és belépett rajta az apám. Bűzlött az alkoholtól, a kezében ott volt a vodkásüveg. Rettegés költözött a szívembe. Az apám feldúltnak tűnt.

- Szia apa – köszöntem. – Még nem alszol?

            Se szó, se beszéd odalépett az ágyamhoz, és adott egy pofont. Nem rázott meg különösebben. Kaptam már ennél jóval nagyobb ütést is.

- Elegem van az idióta kérdéseidből – csattant fel ingerülten. – Itt állak a szobádban, és mivel nem vagyok alvajáró, nyilvánvaló, hogy nem alszom.

- Mit szeretnél?

- Beszélgetni – hangzott a felelet.

- Beszélgetni – ismételtem ezt a képtelen szót. Apám és köztem nem sok szó hangzott el tizenhat év alatt. - És miről?

            Az apám sóhajtott, ami szintén elég lehetetlen gesztus volt tőle. Ő sosem szokott sóhajtozni.

- Holnap hazajön az a lotyó nővéred, Amandine.

            Nem hittem a fülemnek.

- Ezt komolyan mondod?

- Sajnos igen – morgott az apám. – Világosan megmondtam neki, hogy nem akarom itthon látni, erre ma felhív telefonon, hogy holnap jön.

            A megkönnyebbülés jóleső érzése járt át.

- És meddig marad?

- Nem tudom. Amíg nem hívják vissza.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy szabadságot vett ki? - Képtelen voltam elhinni, hogy Amandine hivatalos állást talált.

- Ezt ő egy szóval sem említette. Lényeg az, hogy hazajön. Tudod Estelle, téged sokkal jobban szeretlek, mint Amandine-t. Te még nem vagy olyan, mint ő.

            Az apám közelebb jött, és leült az ágyam szélére.

- Te rendes lány vagy – mondta. – Már az iskolát is megbocsátottam.

- Az jó – mondtam tétován. – Én szeretek odajárni.

            Az apám megsimogatta az arcom, és átölelt. Olyan érzésem volt, mintha megpróbálna megcsókolni, és rettenetesen megijedtem. Kitéptem magam a karjából, felugrottam, és az ajtóhoz rohantam. Apa eszelős vigyorra húzta a száját.

- Bezártam, Estelle. Gyere vissza!

- Szólok anyának apa. Szerintem te nem vagy jól, anya majd hívja az orvost – javasoltam.

            Az apám ordibálni kezdett.

- Nem hívja a rohadt orvost! Gyere ide Estelle, vagy nagyon megbánod!

- Ha visszamegyek azt mégjobban – feleltem.

            Apa felállt az ágyról, és odalépett hozzám. Akkora ütést mért rám, hogy elvesztettem az eszméletem. A világ elsötétült, és én már nem emlékeztem semmire, csak az ébredésnél élesen belém hasító fájdalomra.