- Ott jönnek – lesett az erdő felé Helga.

- Együtt vagy külön?

- Együtt.

- Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülten Rowena –, ezek szerint kibékültek.

- Én tudtam, hogy ki fognak békülni – pislogott a közeledő férfiak felé Helga.

Godric és Salazar olyan vidám és önfeledt nevetéssel közeledett a két nő felé, mintha soha nem is vesztek volna össze.

- Kellemes napot, szép hölgyek! – csevegett Godric. – Hol vannak a diákok?

- Most fejeztem be az okításukat – biccentett Rowena. – Valahol odalent játszanak. Mind nagyon tehetségesek, főleg a kis Maurice…

Salazar arca megrándult.

- Mondd csak, Rowena – terelte el gyorsan a szót Godric –, nem fárasztó egyszerre ötven gyermeket tanítani?

- Fárasztó, az igaz – vont vállat Rowena. – Van az a két kis szeplős, azok folyton elcsatangolnak. Nehéz egyszerre ennyinek segíteni, ennyire ügyelni…

- Csak azért, mert Salazar meg én kitaláltunk valamit, amivel könnyebbé tehetjük a tanítást – fogott bele a beszédbe az ifjú. – Valamilyen biztos módszerrel elérhetnénk, hogy minden tanárnak csak pár tanulóval kelljen vesződnie.

- Úgy gondoljátok, hogy fel kellene őket osztani közöttünk?

- Úgy – vette át a szó fonalát Salazar. – Persze nem csak úgy vaktában elnegyedeljük az ifjúságot, hanem előre kidolgozott szempontok szerint eldöntjük, hogy melyikünknél melyik gyermeknek bontakozik ki leginkább a tehetsége.

- És ez megelőzi azt is – tűnődött hangosan Helga, Salazar arcát fürkészve –, hogy olyanokat kelljen tanítanunk, akit nem tartunk rá érdemesnek.

- Hát… igen, így merült fel az egész ötlet – ismerte be Godric kelletlenül.

- Na, és hogyan óhajtjátok elintézni ezt az elosztást vagy micsodát? – érdeklődött Helga.

A férfiak ismét elsütötték a Godric süvegével kapcsolatos tréfát. Legnagyobb meglepetésükre azonban a hölgyek jó ötletnek tartották.

- Egy kalap, amit a diák a fejébe húz, és ezáltal feltárja előtte az elméjét? Nem is rossz ötlet!

Godric lekapta a fejéről a süveget. Jól megnézték mindannyian. Közönséges, viszonylag új és tiszta varázslósüveg volt, kellemes anyagból. Semmi fölösleges díszítés, cicoma nem foglalta a helyet rajta.

- Tényleg van benne valami… – motyogta Salazar.

Lopva Rowena felé pillantott. Talán azt várta, hogy a hölgy ránézzen, mosolyogjon, vagy csak vegye őt észre. De a leány a süveget forgatta, vizsgálgatta – Salazar felé forduló arca fel sem tűnt neki.

- Akkor a süveg marad? – kérdezte Helga.

- Szívesen venném, ha az én fejfedőm tölthetné be e becses feladatot – tűnődött Godric –, de ehhez egy csomó nehéz meg összetett bűbájra van szükség. Gondoljatok csak bele: a süvegnek beszélnie, önállóan gondolkodnia és a gyermekek fejébe látnia kell egyszerre. Megoldható ez?

- Biztosan léteznek eme kívánt hatást eredményező varázslatok – bólintott nagy komolyan Rowena.

- Akkor holnap el is kezdhetjük megbűvölni ezt a süveget – veregette meg a tárgyat Helga. – Sokáig is eltarthat, de megéri, az egyszer biztos!

Ettől kezdve az alapítók éjjel-nappal dolgoztak Godric süvegén. Elsőre nem nagyon értek el látványos sikereket. A fejfedő az maradt, ami: egy közönséges ruhadarab.

Salazar levelezésbe kezdett külföldi varázslókkal, és jó pénzért könyveket vásárolt tőlük. Nagy részük kibetűzhetetlen, hosszú és unalmas leírását tartalmazta olyan varázslatoknak, amelyekhez még ők maguk sem értettek, és csak kis mértékben segítették elő a süveg megbűvölését.

- Pokolba ezzel a sok vacakkal! – fakadt ki többször is dühösen Godric, a könyvek fölött görnyedve. – Sosem lesz kész ez az átokverte süveg!

Két hét után, nagy megkönnyebbülésükre, amikor reggel az alapítók beléptek a süvegnek fenntartott szobába, és elhúzták a függönyt, a kalpag hatalmasat ásított. Aztán újabb heteken át mozdulatlan maradt, de ez az apró „reakció” ellátta a négy varázslót megújult reményekkel.

Körülbelül másfél hónappal később szólalt meg először a süveg – először csak tőmondatokban és érthetetlen motyogással beszélt, aztán lassacskán megtanult rendesen is társalogni. (Godric, aki szerette az irodalmi alkotásokat, titokban rászórt egy versköltő bűbájt is, amire csak akkor eszméltek rá, mikor a süveg elszavalta első elégiáját.)

Három hétre rá a négy alapító nagy büszkeséggel mutatta be a megbájolt varázslósüveget, amit végül sikerült – kis idegeskedés és éjszakába nyúló tervezgetés során – úgy elvarázsolni, hogy beossza a diákokat egy-egy tanár fennhatósága alá.

A gyerekek megilletődötten kapták a fejükre a tökfödőt. A süveg pedig meggyőződött arról, mi rejtőzik a fejükben, és fennhangon elharsogta annak az alapítónak a nevét, akihez leginkább illik az adott tanítvány.

Senkit sem lepett meg, hogy a kis Maurice Godric tanítványa lett. Tizenhárom másik kölyökkel osztozott a tanáron. Helga, Rowena és Salazar körülbelül ugyanennyi kicsiért lettek felelősek.

És láss csodát: az új rendszernek köszönhetően sokkal gördülékenyebben folyt a tanítás. A gyerekek és természetesen az alapítók megmaradtak ugyanolyan jó barátok, mint előtte, és még Salazar sem tette szóvá többé Maurice származását.

Ez pedig Godricnak minden másnál többet jelentett.