Kora hajnalban, amikor a napsugár még éppen csak bekúszott a mágustanoda falain, az alapítók jóízűen aludtak, erőt gyűjtöttek a másnapi tanórákra.

Godric azonban talpon volt. Egész éjjel hánykolódott ágyában, most pedig odalent sétált fel és alá az erdőben, azon a helyen, ahol először találkozott legjobb barátjával, közvetlenül az iskolaalapítás előtt…

Másra sem tudott gondolni, mint Salazarra, aki az előző napi vitájuk óta ki se lépett a lakosztályából. Godric ugyan estefelé bekopogott, de nem kapott választ. Barátja vagy aludt már, vagy nem akart szóba állni vele.

A fiatalember fejében egymást kergették a nyomasztó gondolatok, miközben fel-alá lépegetett a harmatos pázsiton. Bűntudatot, fájdalmat és keserűséget érzett, valahányszor felrémlett előtte barátja haragos arca.

Miközben a madárkák halk trillával ébredeztek az erdő fáinak lombja között, ő csak sétált és tépelődött.

Nála jobban senki nem lehetett büszkébb Maurice, a mugli kisfiú teljesítményére. Még mindig nagyon kedvelte a gyermeket, mintha az öccse vagy a fia lenne. Gyermekkori önmagát látta Maurice dacos, kihívó és merész viselkedésében, és – bár ezt igyekezett titkolni – már most Maurice-t szerette legjobban a már mintegy ötven diák közül.

Csakhogy közben nem tudott elfelejtkezni Salazar nem titkolt megvetéséről Maurice iránt. Mindig, amikor ide jutott gondolatmenetében, tüskeszerű szúrást érzett a gyomrában.

Salazar meg ő sihederkoruk óta ismerik egymást. Még annak idején, amikor még tizenkét esztendősek sem voltak, együtt csináltak mindent, csakis egymással játszottak, vagy felolvastak egymásnak. Mikor felcseperedtek, kapcsolatuk még jobban mélyült, Salazar vezette be a bálok és hölgyek fergeteges világába, ő maga pedig mindenben barátja jobb kezévé vált.

Most pedig választania kell Salazar és Maurice között? Tényleg összebékíthetetlen ez a két ördög? Talán az ő kedvéért Salazar is megenyhülne a fiú iránt… vagy mégsem? Salazar hírhedten konok tud lenni.

Óh, Salazar…

A felkelő Nap sugarai aranyfénybe vonták a férfi töprengő arcát. Godric mindig is szerette az aranyszínt, a Gryffindor család címerének egyik jelentős színe volt ugyanis. Godric remélte, hogy amikor a Roxfort (ezt a nevet adták a közös tanintézetnek, bár az alapítók még mindig csak „iskola” néven emlegették) címerét megalkotják, az is vörös és aranyszínű lesz majd, mint az ő kedvenc színei.

De Salazar nem szeretné, azt mondaná rá, túl rikító…

Godric ismét sóhajtott egy nagyot. Már megint Salazar. Egyszerűen nem bírta eldönteni, hogy hozzá, vagy Maurice-hoz húz-e a szíve. Az egyik énje a gyermeket védte volna, akit rajta kívül nem szeret senki. A másik viszont, barátságukra való tekintettel, Salazarnak adott volna igazat.

Nem! – szólt erélyesen magára. Nem taszíthatja el magától Maurice-t. Hiszen az a kisfiú olyan tehetséges és olyan vidám… nélküle ismét boldogtalan lenne szegény kis mugli élete, az ő híres iskolája pedig elvesztené a vonzerejét a gyermek nélkül.

Vajon Salazar megbocsátja ezt valaha neki?

Helga szerint idő kérdése, és megszokja Maurice jelenlétét. Akkor talán még ő maga is elkezdené tanítani a gyereket. De mi van, ha mégsem? Ha örökké kerülgetni fogja őt, és megtagadja az okítását?

Akkor Maurice sem érezné itt jól magát, és visszamenne a mugli faluba…

Így viszont Salazar nem áll szóba vele, legkedvesebb barátjával.

Mit tegyek, mit tegyek? Ezt kérdezgette magától Godric, miközben egyre beljebb hatolt az erdőben. Hallotta, ahogy Maurice régi faluja ébredezik, zengtek, zsongtak az egymásba folyó hangok.

Végső elkeseredésében Godric lekapta oldaláról a kardját. Imádta ezt a fegyvert, még édesapja készíttette neki születése napjára. Bele is volt vésve a markolatba: GODRIC GRYFFINDOR. Mindig gazdája oldalán fityegett a kard, Godric csak éjszakára vetette le, és akkor is gondosan belecsavarta a süvegébe.

- Szólj hát hozzám, kard! – szólította meg fennhangon Godric, eltekintve attól, hogy az eszköz semmiféle varázserővel nem rendelkezik. – Íme: ha ebbe az irányba dőlsz el, akkor Salazar a fontosabb. Ha meg eme másik irányba – akkor Maurice. Gyerünk, mutasd az utat!

Hatalmas lendülettel a földbe szúrta a kardot, és várta, hogy eldőljön.

A kard pedig egyenesen, precízen megállt a helyén.