A vadonatúj iskola híre nagyon hamar elterjedt a varázslók körében. Egyre több és több gyermek érkezett, a négy barát nagy-nagy örömére.

Már tizenötnél is több kis tanítványuk akadt. A legkisebb kilenc-tíz éves, a legnagyobb szinte egyidős velük. Nem volt egyszerű őket tanítani, néhányuknak még varázspálcára sem telt, vagy nem tudtak olvasni. Nevelőik mégis türelmesen és egyszerűen, az alapoktól kezdték az okítást.

Délelőtt órákat tartottak nekik az erdő szélén, vagy a vadászkastélyban; délután a tehetségesebbek valóban besegítettek az építésbe. Rekordgyorsasággal készültek a tantermek, folyosók, lépcsők. A gyermekek énekeltek is közben, amitől mind a négy alapítónak olyan jókedve támadt, hogy ők is bekapcsolódtak.

A védőbűbájoknak hála, a varázslásra képtelen emberek alig észleltek ebből valamit. Még a szőke kisfiú sem jelent meg gyakran, de Godric tartott barátai reakciójától, ezért nem hozta szóba a dolgot.

A napok csak úgy repültek az iskola falai között. Már a vadonatúj tantermekben zajlottak az órák. Délelőtt az alapítók óráitól, délután a vidám játéktól zengett a nagyterem és a folyosók.

Mivel mindig járt-kelt körülöttük valaki, Godric és Salazar nem igazán tudott kettesben maradni. Egy este azonban, amikor a hölgyek a tanítványokkal voltak elfoglalva, elmentek járni egyet az erdő szélén.

- Tudod, Godric – szólalt meg Salazar, ráérősen baktatva a másik mellett –, tényleg igazad volt. Remek munka ezt a sok ígéretes ifjú varázslót oktatni.

- Ugye, hogy nekem mindig igazam van? – tréfálkozott Godric. – Szerintem is öröm látni, ahogy fejlődnek, cseperednek. De azt is el kell ismernem, hogy a leányok nélkül, és persze nélküled, barátom, semmit sem érne az egész.

Salazar gondolatai elkalandoztak. Felrémlett a szemei előtt Rowena csodaszép haja, az a komoly, gyönyörű arc, azok a szemek… valóban, Rowena nélkül nem érne semmit ez az egész iskola-mizéria.

- Salazar…

Godric hangja visszarángatta az ifjút a valóságba. Salazar ijedten vette észre, hogy megint Rowena Ravenclaw járt a fejében; igyekezett elterelni a gondolatait a leánytól, ezért minden idegszálával barátjára koncentrált.

- Tessék, Godric?

- Tudod, azon gondolkodtam… hogy… – Godric mintha nehezen találta volna a szavakat –, hogy vajon lehet e varázslóképessége egy varázstalan család sarjának.

- Ha van is, akkor sem élnek vele – legyintett Salazar. – Helyette a fölös erőiket boszorkányok és varázslók üldözésére fordítják. Ostoba, korlátolt népek. Ne is foglalkozz velük, Godric.

- Csak azért, mert… tudod, ha ők…

- Gyere, igyekezzünk vissza – vetett véget a beszélgetésnek Salazar, és az iskola felé húzta barátját. – A hölgyek már biztosan aggódnak.

Másnap reggel Godric reggeli után egyedül indult útnak. A közeli falu felé indult, ahová még egyikük se merészkedett le. Az egyik kidőlt-bedőlt magtár előtt ismerős alakot látott meg. A szőke gyermek a poros földön térdepelt, és egy agyagtálból kását falatozott.

- Szervusz, gyermekem – köszöntötte Godric.

A fiú összerezzent. Felpattant, de látszólag nem tudta, hogy elfusson-e, vagy a kedves hangnak higgyen. Végül a kíváncsisága legyőzte félelmét, és megkérdezte az ismeretlen lovagtól:

- Ki maga?

- A nevem Godric Gryffindor – mutatkozott be a férfi. – Varázsló vagyok.

Átfutott az agyán a gondolat, hogy talán meggondolatlan lépés ilyet mondani egy gyereknek, aki valószínűleg tényleg tart a mágiától. Ám a fiú nem látszott sem rémültnek, sem döbbentnek. Helyette komor magabiztosság ült ki az arcára.

- Tudtam, hogy maga varázsló – közölte. – Láttam, amiket azzal a varázsbottal művelt. Tüzet tudott vele gyújtani, meg felemelni dolgokat. Láttam.

Godric érdeklődve fürkészte a gyermek arcát.

- Mondja, hogy csinálta? – kérdezte az. – Én is varázsolni szeretnék. Itt senki sincs, aki efféléket tudna. Mondtam a fiúknak, hogy láttam egy varázslót, de erre kinevettek.

- Ostobák – legyintett Godric. – Idefigyelj, fiam! Szavamat adom, hogy valódi mágust faragok belőled. Hadd irigykedjenek a pajtásaid!

- Komolyan megtenné? – derült fel a fiú arca.

- Szavamat adom – ismételte konokul Godric. – Gyere velem, fiam!

Miközben ő és a gyerek az iskola felé baktattak, azon gondolkodott, tett-e már olyat addigi életében, amiről tudta, hogy Salazarnak nem fog tetszeni.

Hiába tűnődött, nem emlékezett effélére.