Szinte egy pillanat alatt eltelt ez a két hónap, amióta a négy szövetséges megesküdött, hogy végiggondolja a nagy tervet. Ígéretükhöz híven egy szó sem esett köztük a dologról. Godric tudta, hogy Salazart is sikerült meggyőzniük, mégis a torkában dobogott a szíve, amikor megérkezett Helga birtokára.

A két nő már ott álldogált; gondtalanul csevegtek egymással, és bizakodó mosoly terült szét az arcukon, amikor meglátták barátjukat.

- Á, Godric! – vigyorgott Rowena. – Salazar már aggódott, hogy meggondoltad magad, és nem jössz el.

- Salazar? Ő is itt van? – Godric szíve nagyot dobbant a gondolatra.

Helga mintha olvasott volna a gondolataiban:

- Nem sokkal ezelőtt érkezett. Bement az erdőbe. Szerintem örülni fog neked…

Godric szinte futott a sűrű vadon felé, és addig kutatott, amíg meg nem találta egyedül sétálgató barátját.

- Salazar!

Összeölelkeztek. Forró, boldog szeretet lengte őket körül. Mindketten érezték, hogy még jobban mélyült, erősödött egy kicsit a barátságuk.

- Tudtam, hogy eljössz – szögezte le Godric, mikor elengedték egymást.

- Gondoltam, nem jó tréfa cserbenhagyni a barátaimat – fogalmazott egyszerűen Salazar.

- Jól gondoltad – nevetett vidáman a másik. – Gyere, menjünk vissza a lányokhoz! Illetlenség ennyi ideig egyedül hagyni őket.

Helga és Rowena odakint egy kiterített pergamen fölé hajolt. A leendő iskolaépületet tervezgették. Éppen a csillagvizsgáló torony helyzetén vitatkoztak („Ne északon legyen, onnan nem látni semmit!”), amikor a férfiak visszatértek.

- Nagyon szép – füttyentett elismerően Salazar, alaposan végignézve a terveket. – De ki fogja mindezt megépíteni? És mi lesz a védőbűbájokkal?

- Helgának támadt egy remek ötlete – mutatott barátnőjére Rowena.

- Mi lenne – mosolygott az –, ha leendő diákjaink építenék meg nekünk az iskolát? Az első leckéket az erdőn túli régi vadászkastélyban is tarthatjuk egy ideig. Délelőtt okítjuk az ifjabbakat, délután felügyeljük az építkezést. Jó lesz?

Az ötletet mind a négyen pártolták. Persze, hogy addig se unatkozzanak, már el is kezdtek dolgozni a leendő építményen. Rakatszám hordták a tó mélyéről a nagy köveket, az erdőből a fát; varázslatok segítségével felhúzták a falakat, és ellátták a legkülönbözőbb védőbűbájokkal.

Egy este, amikor Godric egy egész farakást lebegtetett maga előtt varázspálcájával, megpillantott valakit. Az erdő és a tó közelében, jól elrejtve egy szőke kisfiú bámészkodott. Szegényes öltözéke és soványsága elárulta: nem túl jómódú család sarja.

A gyermek észrevette, hogy Godric nézi őt. Ijedten az arca elé kapta a kezét, és elfutott. De a napok elteltével az ifjú varázsló gyakran látta meg őt a közelben lézengeni. Igyekezett észrevétlen maradni, de arcáról akkor is a leplezhetetlen kíváncsiság sütött.
Egy este, amikor mágikusan felszított tűz körül vacsoráztak, Gryffindor mesélt a többieknek a furcsa kisgyermekről.

- Ő lehetne iskolánk első tanulója! – újságolta lelkesen. – Nem gondoljátok? Itt lakhat valahol a közelben. Fel kellene keresni!

- Nem ajánlom, hogy ezekkel az emberekkel ismerkedj – szólalt meg csendesen Salazar. Sokatmondó pillantást váltott Rowenával.

- Miért ne?

- Ennek a gyereknek nem varázslók a szülei – felelt Rowena. – Még csak nem is hallottak a mágiáról. Ez veszélyes lehet. Az életünkre törhetnek, ha nem vigyázunk velük! Sokan gyűlölik a varázslatot, és minden vágyuk, hogy kiirtsák.

- De ez csak egy gyerek… – védekezett Helga.

- Egy gyerek is sokat árthat az ügyünknek – szögezte le Salazar, és több szó nem esett a dologról köztük.

Godric azonban képtelen volt elfelejteni azt az apró, szőke fiúcskát.
Egy másik alkalommal, amikor már a félkész iskolaépület nagytermében vacsoráztak, Helga is megjegyezte:

- Sokan élnek ezen a környéken, akik hírből sem ismernek semmiféle varázslatot. Furcsa, nem?

Godric nem felelt; lehajtott fejjel kotorászott a tányérjában. Csend ereszkedett közéjük.

- Megyek, nyugovóra térek – tápászkodott fel Rowena. Ahogy felállt, haján megcsillant az ezüstös fény.

Salazar követte a tekintetével. Az ő szeme éppen ugyanígy csillogott.