1942. augusztus 28.

 A nevem Adeline Corvin, öt testvér közt a legfiatalabb vagyok a Corvin család tagjaként. Még az utánam következő legkisebb testvéremmel, Gabriellel is hat év korkülönbség van közöttünk. Ő már végzős volt a Roxfortban, amikor én odakerültem. A legidősebb nővéremnél, Selenánál tíz évvel vagyok fiatalabb, és már van egy hat éves kislánya egy Leonard Derwent nevű embertől. Aztán jön Gertrude, aki csak egy évvel marad el Selena mögött, és nincs férje, mert elég csúnya, és még kedvesnek sem nevezhető. Giselle-nek, aki most huszonhárom éves, van férje és egy kétéves kisfia, Ian. Gabrielnek nem kell senki. Anya meg apa nem akarják kényszeríteni. Egyébként nekem ő a legjobb barátom, mert megértő, és én nagyon, nagyon szeretem.

 Anyámat Heliának hívják, apámat Bertramnak. Nagyon szigorú szülők. Nem csináltak semmit egész nyáron, csak engem szidtak az RBF eredményeim miatt. Az volt a bajuk, hogy kaptam két várakozáson felülit, így kettővel kevesebb kiválóm lett, mint Gertrude-nak, aki mindenből K-ra vizsgázott kilenc éve. Senkinek sem kívánok olyan nyarat, mint amilyen nekem volt. Egyedül, otthon, összezárva apával és anyával; rettenetes, borzasztó. Akkor még jobb volt, amikor Gabriel is itt volt velem, de most, hogy ő elment a Hebridákra, Port of Nessbe, így még sokkal rosszabb, mert csak velem foglalkoznak. Holnap viszont mindenki visszajön, mert akkor lesz anya születésnapja. Eljön az összes testvérem, és a három kis lurkó, Selena gyerekei, Theresa és Ernest, és Giselle kisfia, Ian.

 Elegem van abból, hogy ha a szüleimnek születésnapjuk van, az olyan, mint a karácsony más házaknál. Apa egy vagyont költött arra, hogy valami ősi kincset vegyen anyának. Azt sem szeretem, hog Gabrielnek azért kell a világ végéről ideutaznia, mert anya azt akarja. Giselle, Gertrude és Selena is teljesen máshol élnek. Már én is várom, hogy elköltözhessek innen.

1942. augusztus 29.

Ma van anya születésnapja. És ma jöttek meg a roxforti leveleim is. Nem kellett túl sok új könyv. Kikönyörögtem, hogy hadd menjek fel Londonba vásárolni. Anya csak a komornával, Tildával engedett el.

 Tilda kvibli volt. Régi jó családi szokás volt nálunk a házimanón kívül kvibli alkalmazottat tartani. Nagyon sajnálom Tildát. Egy nagy múltú aranyvérű család tagja volt, és a szülei, amikor kiderült, hogy kvibli, úgy lökték hozzánk, mint egy mocskos rongybabát. Tilda 11 éves kora óta dolgozott nálunk. (Ennyi erővel ők maguk is dolgoztathatták volna.) becsületes neve Matilda Morian volt. Szegény úgy lépkedett mellettem, mintha a királynője lennék, pedig már számtalanszor tisztáztam vele, hogy egyenrangúként kezelem őt.

 Nem mehettünk seprűvel, csak hop-porral, mert a muglik világában háború dúlt, és nem lehetett csak úgy a levegőben röpködni. Hop-porral utazni mindig is gyűlöltem. Főleg reggeli után. Tiszta kosz lesz tőle az ember, és félő, hogy lehányja magát. Az Abszol útnak volt egy központi kandallója, ahová az emberek érkeztek. Szegény Tilda szinte mindig elvétette a célt. (Kviblik nem nagyon tudnak használni mágikus dolgokat.) Reméltem, hogy most nem fogja.

 Odamentem a kandallóhoz a nappaliban, és egy kis port szórtam bele. A zöld lángok felcsaptak. Én beléptem, és elmondtam a címet, aztán következett a borzasztó utazás. (Ha nem lett volna elég akaraterőm, útközben biztos kihánytam volna a reggelit…) Először a Gringottsba mentem. Már megmondtam Tildának, hogy rögtön odamegyek, amíg ő megérkezik.

 Külön széfem volt nekem is, csak úgy, mint Selenának, Gertrude-nak, Giselle-nek és Gabrielnek. Az enyém volt a 939-es. Nem tudom, hogy az őseink honnan szedték a vagyonukat, de az biztos, hogy mérhetetlenül gazdagok voltak, mert az én széfemben olyan sok pénz volt, hogy egy király is megirigyelhette volna. És ugyanennyi volt a négy testvérem széfjében is.

 Kivettem egy kupac galleont, és elmentem először talárt venni Madam Malkinhoz. Imádtam a dísztalárokat, vettem magamnak kettőt a roxforti egyenruhám mellé. Az egyik egy piros bársonyból varrt holmi volt, míg a másik egy világoskék selyem. (Később sajnos rájöttem, hogy egy Beauxbatons-os egyenruhát sikerült megvennem.)

Tildával Ollivander boltja előtt találkoztunk. Mindig a varázspálcákat nézegette, hátha tudna velük varázsolni.

- Bemenjünk? – kérdeztem, mire elpirult, és megrázta a fejét.

Én megvontam a vállam és továbbmentünk a Mágikus Menazséria felé, mert bagolycsemegét és macskatápot kellett vennem az állataimnak. A baglyomat Merylnek hívtam, a macskámat Sorelnek. Csak Merylt vittem magammal a Roxfortba, mert Sorel utált ott lenni. Ezt elsőben tapasztaltam. Ezek után benéztünk a Czikornyai és Patzába, és megvettem a szükséges könyveket. A Czikornyai és Patza a kedvenc boltom, mert imádok olvasni. A kedvenc könyveim és szerzőim mind megtalálhatók itt. Tilda nem nagyon szeret olvasni, pedig már rengetegszer felajánlottam neki, hogy kölcsönadom a könyveimet.

 Pár óra vásárolgatás után úgy döntöttem, hogy visszatérünk a házba. Mi Chelmsforban lakunk, egy kúriában, ahogy az aranyvérűeknek szokás. Chelmsford és London közel van egymáshoz. Én szretetem Chelmsfordot, mert szép hely. A kúriánk ódon hely és hatalmas. El lehet benne tévedni. 10 hálószoba van az első, és 10 a második emeleten. A padlást Tilda meg a házimanók (4 van) osztják meg. A manók nagyon lenézik szegényt.

 Amikor kisebb voltam, Gabriellel gyakran bújócskáztunk, a második emeleten lévő volt-nincs szekrényekben, amikor az egyik szekrény elromlott, bezártuk Gertrude-ot. Csak az volt a baj, hogy tudott hoppanálni, így nem volt érdekes a dolog, mert két perc múlva ki is jött, aztán beárult anyáéknak. Két hét szobafogságot kaptam. Azt hittem, belehalok! Minden gyerek szobája az első emeleten van. Persze, hogy az enyém a legkisebb. De nincs okom panaszra. Mindenesetre Selena és Gertrude szobája kétszer akkora, mint az enyém.

 Minden szobában van néhány elhunyt családtagokat ábrázoló festmény. Én kaptam Almog üknagyapát, Brianna üknagyanyát, Callie és Evella nénit, illetve Finley bácsit, anya testvéreit. Sajnos még nem vagyok nagykorú, így nem tudom őket elaltatni, anyáék pedig nem hajlandók, így egész nap hallgatnom kell a morgásukat, hogy milyen rendetlen vagyok.

Sokszor úgy érzem, hogy nem vagyok a család tagja. A szüleim úgy bánnak velem, mintha én tehetnék arról, hogy megszülettem. Megvolt a saját életük, négy gyerekük, akik már kezdték a tanulmányaikat, és akkor odapottyantam én, és mindent megzavartam. Anyának és apának velem kellett foglalkozniuk. Ennek nem nagyon örültek, és ha hoztam egy rossz jegyet (egy E-t például), akkor mindig a szememre vetették, hogy vegyek példát Gertrude-ról, aki kiváló mindenből, vagy Selenáról.

 Hát igen, a két kedvenc, Selena, akit pusztán az elsőszülöttsége miatt szeretnek, és Gertrude, az álomlány, aki tisztelettudó, jó jegyeket hoz, satöbbi. Gabriel a fiú, őt természetesen szeretik, Giselle-t nem annyira, de ketten voltunk, ő meg én, a szüleim mindig éreztették, hogy Giselle még a „régi időkből van”. Engem senki sem szeret, ezért úgy érzem magam, mint egy betolakodó, aki feldúlta a Corvin család mesébe illő életét az érkezésével.

 Ma este együtt leszünk, és akkor megint az lesz, mint amikor kicsik voltunk. Anyáék agyonmagasztalják Selenát és Giselle-t a gyerekeik miatt, Gertrude-ot a munkájában elért eredményei miatt, Gabrielt azért, mert fiú… És én? Velem mi lesz? Nyilván ecsetelni fogják a csapnivaló bizonyítványomat. Fel kell magam vértezni, vagy meg fogok őrülni.

 Egy óra múlva tényleg mindenki megjött. A házimanók sürögtek, Tilda is nagyon izgatott volt. Más munka híján az ajándékokat csomagolta, a legjobb tudása szerint. Apa, mint megtudtam, egy tizenhatodik századi serleget vett anyának, ami olyan itallal telik meg, amilyet csak kér a tulajdonosa.

 Elsőnek Gertrude érkezett meg, egy igen nagy csomaggal. A szüleim úgy ölelték meg, hogy azt hittem, összeroppan. Nekem csak biccentett, az nem is érdekelte, hogy egy éve nem látott. Úgy nézett ki, mint aki tíz évet öregedett. A második Giselle volt, és a férje, Ulric Ferrier, meg a fiuk Ian. Ian nagyon aranyos, pufók kisfiú volt, és egyáltalán nem hasonlított Giselle-re. Amikor harmadjára nyílt az ajtó, Selena lépett be, Leonard Derwenttel karöltve, és mögöttük totyogott a négy éves Ernest és a hat éves Theresa. Giselle és Selena is örültek nekem. De én már csak Gabrielre vártam. Amint ő belépett megszűntek a gondjaim. A rossz RBF, a szüleim, minden. Gabriel és én egymás nyakába ugrottunk, és nevettünk. Én ott, az ajtóban vihogva meséltem el rettenetes nyaram minden apró részletét, és akkor ő is nevetni kezdett. Minden, ami nyáron bosszantott, rögtön viccessé vált, mikor Gabrielnek meséltem.

 - Neked van húgod is, Gabriel? – csendült egy hang a hátam mögött. – Nem is mondtad.

Megfordultam, és egy ragyogóan szép, fiatal nővel találtam szembe magam. Úgy éreztem, mintha jeges tőrt döftek volna a szívembe, mintha Gabriel elárult volna engem, annyi év barátság után. Megsemmisülten bámultam a nőre, a gyönyörű, ezüstszőke hajzuhatagra, a smaragdzöld szemekre, és az ájulás kerülgetett.

- Ilana Jortighon vagyok, Gabriel jegyese. Távoli rokonok vagyunk, tudtad?