Ha valaki megkérne arra, hogy mondjam el neki, mi történt velem az iskolaéveim alatt, nem válaszolnék. Miért? Mert szégyellem, hogy egy gyilkos befolyása alatt olyan dolgokat műveltem, amikről egy életfogytiglanra ítélt azkabani rab sem tudna beszélni. Nem, nem fogok beszélni. De elhatároztam, hogy feltárom a múltat, és ezt meg is fogom tenni az iskolában írt naplóm segítségével. Azt a gyilkost jobban szerettem, mint bárkit, vagy bármit ezen a földön. Csak sajnos akkor még nem tudtam, hogy kivel állok szemben. Ha tudtam volna, most már tiszta lelkiismerettel és lélekkel várhatnám a megváltó halált, ami oda visz, ahol bűneim méltó büntetésre lelnek: a pokolba. Várom a halált. Azért várom, mert tudom, hogy egyszer ő is meg fog halni, és akkor odajut, ahová mindig is való volt, oda, ahová őáltala én is való lettem. És akkor végre szemtől szembe állhatunk egymással, ő meg én. Tudom, hogy retteg attól, hogy esetleg újra lát. Tudja, hogy nem bújhat el. Ha az életben nem, a halálban találkozunk. Mindent megpróbált, hogy halhatatlan legyen. Ezért még a lelkét is hajlandó volt szétszaggatni. És azért volt hajlandó, mert félt. Engem is pokolra valóvá tett, így a találkozást már sehogy sem kerülheti el. És hogyan félhet tőlem? Neki igenis van lelkiismerete, a lelkének abban a legkisebb darabjában, ami még a testében maradt. Ha találkoznánk a pokolban, megbüntetném. Mert azok az emberek válnak a leggyengébbekké, akik a földön a leggonoszabbak és a legerősebbek voltak. Ezekben az időkben a leghelyesebb feltárni a naplómat, mert minden információ segíthet ennek a borzalmas gyilkosnak a megismerésében és elpusztításában. Adeline Corvin 1997. szeptember 10. „Ha ő meghal, és is vele halok, mert én őt szeretem, bármit tesz, bármit mond, bármit akar” 1944. június 30. – Adeline Corvin naplója